Elkészült a Széchenyi tér, és rögtön divat lett szidni. Mert ugye fikázni meg elégedetlenkedni mindig könnyű. „Pancsolni tilos: biztonsági őrök a Széchenyi téren”, ajánlom a szürke keretes írást.
Lehet azon rágódni, hogy mennyibe került a tér, és lehet azon rágódni, hogy mennyit loptak közben; de a tér szép lett, és élhetőbb. Többször is voltam a héten, és volt élet. Galambszar és kihalt, töredezett aszfalt-tenger helyett pancsoló gyerekek, a padok tele fiatalokkal, idősebbekkel. Akkor most rögtön tiltsuk is ki a gyerekeket a térről? Ennyire fáj galambszaros aszfalt helyett vidám gyerekeket látni?
.jpg)
Itt mindenki mindenhez roppantmód ért, a városháza előtti tér felújításakor is a fél lakosság hirtelen kertész szakember lett, és okoskodott a fenyőfák ügyében. Mintha csak értenének hozzá, milyen és mekkora örökzöldet lehet úgy átültetni, hogy életben is maradjon. Lehet szidni a politikusokat, mert undorító korrupt banda, de nem a fenyőfákat kell bántani! És az, hogy szubjektíve valakiknek nem tetszik, hogy kisebbek lettek a fenyők, még nem jelenti azt, hogy objektíve nem lett sokkal rendezettebb, kulturáltabb, szebb a tér. Legalább látszik a városháza épülete.
De a sort a végtelenségig lehet folytatni: Győrben nem lehet szabadtéri koncertet tartani, mert nem lehet aludni tőle, Győrben ráhívják a rendőröket a zenélő indiánokra a főutcán, mert a lakóknak zavarja a fülét, Győrben nem lehet késő estig üldögélni a hűvös teraszon a főutcán, mert korán be kell zárni; a lakókat zavarja minden. Punnyadt, intoleráns, hisztis banda.
Hát üzenem a kedves elégedetlenkedőknek, hogyha zavarja őket, hogy a belvárosban élet van, akkor költözzenek ki valami kietlen vidékre, minél messzebb a civilizációtól. Aki meg irigyli mások örömét, annak kívánom, hogy soha ne legyen nagyobb öröme az életben. Én nem csak élhető, hanem élő városban szeretnék lakni.
